Rettenetes bevallani, de a lejtő, ami az Amazonasba vitt, egy mobiljátékon és Costa Ricán keresztül vezetett. Egy Nokia N95-re telepítve rabolta el akkori életem számottevő perceit a Hooked on: Creatures of the Deep című, a telefon gyártójával együtt feledésbe veszett horgász-játék, melynek első pályája Costa Rica volt. Ezen keresztül jutottam el a felismerésig, hogy Costa Rica mennyire egyedi hely a Földön – a földfelszín negyed százalékát foglalja el, és a bolygón élő fajok négy százalékának ad otthont. Asztapaszta, gondoltam, de hogy intellektüellnek tűnjek, azt a szót mondtam ki hogy „biodiverzitás”. Miután oda sikerült eljutnom, már biztos voltam abban, hogy engem érdekel ez az asztapaszta, és nem kellett sokat keresgélni ahhoz, hogy rájöjjek – az Amazonas ezen a téren mindent visz. Így hát az első dzsungel-élményem óta (erről is írok majd később) vágytam ide is. De amíg Costa Rica egy nagy dzsungel-búcsú, addig az Amazonas nem adja magát olyan könnyen – az itt élő állatok nem éppen arról híresek, hogy könnyű a nyomukra lelni, és az infrastruktúra is lényegesen korlátozottabb. Turistaságomat figyelembe véve egy négy napos túrára fizettem be, ami – reméltem – arra már elég, hogy lássak néhány csodát. Manausból a túraszervező cég vitt el a dzsungelben található szállásra, az út néhány órát és több különböző járművet vett igénybe, a vidéki buszmegállóhoz hasonlító kikötőből indulva:

Hajó, ami egy darab turistával keli át a folyót:

A folyó túloldára vezető hajóúton megnéztük a “folyók találkozását”; a Rio Negro és a Rio Solimões ugyanis Manausnál folyik össze, hogy aztán Amazonas néven, immáron közösen hömpölyögjenek tovább. De csak nagyjából 5km után, ennyi kell ugyanis ahhoz, hogy a két, különböző sebességű, hőmérsékletű, pH–értékű és összetételű víz végül egymásba elegyedjen. Látványosságnak nem utolsó, de mivel életem többségét a Folyók Városában töltöttem, nem ütött túl nagyot.

A túloldalon aztán egy kisbuszba tuszkoltak engem és még két nénit akik ott ólálkodtak szatyrokkal. Megtudtam, hogy 60 felett mindenkinek ingyenes a tömegközlekedés, beleértve a turista-charter-járatokat is, majd ezt továbbgondolva azon spekuláltam, hogy lehet, hogy a buszok meg 60 fölött ingyen kapják az üzemanyagot… mindenesetre ez megmagyarazná hogy miért jár mindenki matuzsálemekkel (mármint a buszokra gondolok). Először az Amazonast elméletben átszelő „autópályán”, a Transamazônica-n indultunk el (azért csak elméletben létezik, mert amit befejeztek belőle, azt is elkezdte visszaszerezni az erdő), de a talaj vöröses színe már itt szembetűnő volt:

Miután a néniket leszállítottuk bácsijaik karjaiba, letértünk egy földútra, amin nagy elégedettségemre minden kanyart kilinccsel előre vett a sofőr, annyira csúszott. Majd megérkeztünk a következő állomásra, egy Coca Colát is árusító kisebb kikötőbe:

Ezután motorcsónakba szálltunk, ami először a vízi főútvonalon:

…majd néhány alacsonyabb rendű, mellék-vízi-úton…

…egészen a szállásig vitt.

A szállás igazán komfortos volt, rendes ágy, rendes étel, őőő, inkább átfogalmazom… Volt ágy, étel, sőt, még zuhanyzó is, bár ez utóbbi a folyóból felszivattyúzott vízzel operált (általában simán pikkely-szagú, csak néha váltott klasszik hatnapos döglöttpontyra). Rengeteg sohasem látott ízeltlábúval osztoztunk az élettéren, de amikor ez zavaró lett volna (alváskor), akkor használtuk az ágyak fölé szerelt baldachin-szúnyoghálót.

Úgysem a komfort, hanem a túrák miatt jöttünk, amik csónakázással kezdődtek és túrázással folytatódtak, különböző élőlények után kutatva. Az utolsó éjszakát a dzsungelben táborozva töltöttük, ami nem sokban különbözött egy hétköznapi cserkésztáborban eltöltött éjszakától attól eltekintve, hogy ellenjavallt volt alkonyat után a vízpartra merészkedni, illetve hogy előkerültek a mobil-szúnyoghálók:

Ebédre azt a csirkét ettük meg, amit a túravezető még a csónakban feldolgozott, az evezőt vágódeszkának, a machetéjét pedig machetének használva:

Majd a machetéjét minden másnak is használva tűzre pattintotta:

Aztán délután megetettük a maradék csirkét a piranjákkal, “horgászat” címszó alatt. Kb. fél kiló csirkemaradékkal sikerült a turistáknak közös erővel kb. 10 db piranját kifogni, amik akkorák voltak mint a tenyerem (és ebben már benne van a túlzás). Mindegy, levesbe oké; a tanulság a dzsungelben túlélni igyekvőknek, hogy mindig legyen nálad egy egész csirke. Ez kérem maga az elanyagiasodó világ győzelme, ahol már a turisták túlélése is fontosabb, mint az igazi dzsungel-élmény…. Pfff. Különben ki írná a pozitív kritikákat a TripAdvisorra?

A négy nap egyébként elég volt, a higiénia hiánya, az elképesztő forróság és amiatt, hogy egy-egy állat után nyomozva órákat kellett bolyongani az erdőben, esélytelenül arra, hogy ne a túravezető bukkanjon a nyomukra. Örülök hogy megcsináltam, de ha ilyesfajta élményekre vágytok, Costa Rica sokkal jobb választás. Ott jobban egyben van az élmény – itt azért kilóg a lóláb, amikor a túráról hazafelé megáll a csónak a kis kikötőben, hogy mindenki bámészon, dobozos kólát szürcsölgetve gyönyörködjön hazafelé a lemenő Nap szépségében.