Indiával kapcsolatban nincs arany középút; sőt, igazából csak a végtelen lelkesedés van, ami egy tökéletes Dal Bukhara elfogyasztása után szállja meg az egyszeri Turistát, és van a rettentő frusztráció, amit a félrefordított fejjel “yes”-ező tuktuk-sofőr okoz, akinek fogalma sincs arról, hogy mit beszélsz, de látszólag beleegyezik. A kettő között pedig végtelen más szituáció, többnyire az origótól jó messze, a spektrum két széle felé tömörülvén… A Taj Mahal-élmény sem gondoltam hogy más lesz, és hát… nem is lett.

A szállásom rövid sétányira volt a jegyirodától, ahol hajnali 5:30-kor már kígyóztak a sorok. Egészen pontosan három, ennyi ablak volt ugyanis nyitva arra a néhány (éves szinten kb. 3 millió…) látogatóra, aki ezen a szombaton szerette volna elkészíteni a klasszikus fotót. Mondjuk inkább két sornak, és egy masszának – a három pénztár közül egy csak hölgyeknek, egy csak külföldi turistáknak és egy csak indiai lakosoknak volt fenntartva. Az illegális idegenvezetők tették ki a massza nagyobb részét; ez a massza az indiaiaknak fenntartott pénztár irányából tolakodott be a turisták elé, hogy átugorja a sort az általa levadászott balekoktól további párszáz rúpiát legombolva. A köztük, és a vehemensebb turisták között kialakuló pusztakezes harc pedig a falhoz passzírozta a hölgyeket a bal szélen. Pont így érdemes szervezni, igen… Így nézett ki ni:

Két sor és egy massza

Ez több dolgot hoz magával; a klasszikus sorbanállási kultúrával rendelkező nemzetek képiselői elé átlagosan 8-12 illegálvezető férkőzik be, a balkáni vérrel megáldottak elé csak 4-6. Ha olyan szerencsétlen vagy, hogy néhány japán hölgy áll előtted, akkor tulajdonképpen hátrafelé haladsz. Nagyon érdekes szociológiai jelenség, de nem kevés frusztrációt okoz a megfigyelése. Hegyes könyökű, gyömbérökölben végződő alkarom segítségével a masszát elérve hatvan másodpercen belül megvolt a jegyem, ebből tíz volt míg a jegyárus gyakorlottan kicsulázta a rágott dohányt. A jeggyel a zsebben már csak egy rövid séta, majd újabb sorbanállás következett, ahol türelmem fogytán én is végigcsorogtam a határozott fellépésen túl más felhatalmazással nem rendelkező illegálvezetők mögött a biztonsági ellenőrzésnél sorban álló, értetlenkedő tömeg mellett.

A biztonsági őr azonban ordítozva vette ki az inzulin-tollamat és a GorillaPod állványocskát a zsebemből. Az inzulinról nem tudta micsoda, ezért rettegett tőle, a tripodra meg egyből rávágta, hogy nem vihetem be, és kizavart. A kijáratnál előtt felmértem, hogy ha itt most kimegyek, akkor újabb félórás sorbanállás következik, ezért a podot a farzsebembe rejtve magyarázni kezdtem az őrnek az inzulinnal, hogy enélkül nem mehetek sehová, aki aztán visszaküldött, a másik hülyének ordítozva valamit, aki a tripodra már nem emlékezve simán visszaengedett. Az inzulin miatt bunkóság kekeckedni, a podot meg csak szimplán nem értem (és ki is dobtam volna, ha ezen múlik), de 30 másodperc alatt megvolt a rés a pajzson, így bejutott velem a rebellis állvány. Egyetlen fotót készítettem vele, ezt itt:

A rebellis tripod odavág

Belül se volt sokkal jobb a helyzet, merthogy a négyből három torony fel volt állványozva, így a klasszikus fotó készítése ugrott. Az hagyján, de miért nem kettő? Vagy négy? Szegény Dzsáhán sah, aki köztudottan bele volt kicsit feszülve a szimmetriába, tuti forog a sírjában, amit épp tisztítanak…

Állványzatos-epikus Taj Mahal

A látogatás végére az a gondolat alakult ki bennem, hogy ennél hiábavalóbb, kivagyibb és értelmetlenebb dolgot férfi nem nagyon tehet; mármint hogy ennyi melót és zsetont öl egy ilyen projektbe. Nem csak hogy már eléggé halott az alany ahhoz, hogy értékelje (még a vallásbeli különbséget a túlvilági életről figyelembe véve is), de múló természetű szerelemből fakadt, ami még inkább kérdőjeles attól, hogy a sah néhány további felesége sírjának is szorított helyet az épületegyüttesben. Gondolom szimmetrikusan helyezte el őket… Persze ettől még építészetileg kimagasló, az esztétikai értéke pedig felbecsülhetetlen, és fantasztikus látvány. Lehet, hogy kizárólag egy halott szerelem inspirálhat egy ilyen mesterművet, de ez nem teszi kevésbé értelmetlenebbé.

A képek (belekattintva a megjegyzéseimmel):

Az épület káprázatos, a körítés közelít az elviselhetetlenhez, de a pipa az pipa. Ha ezen a részén jártok a világnak, kihagyhatatlan, de az energiát a pajzsokba tessék küldeni hogy ép ésszel gyertek ki a másik oldalon…