Az amazóniai kirándulás során megismert állatokat egy mini enciklopédiába gyűjtöttem össze nektek. Igazán tanulságos volt megfigyelni őket, ennek megfelelően néhány kevésbé ismert állat esetén a viselkedési mintáikat is leírtam, hogy könnyebben el tudjátok képzelni. Sajnos néhányról nem készült fénykép, mert esetleg bajba kerülhettem volna…

Pillangók

Az Amazonas több mint 5.000 különböző pillangófajnak ad otthont, ami egészen elképesztő szám. Eleinte igyekeztem őket lefotózni, de egyrészt roppant nehéz jó pillangó-képeket készíteni a fapados, ámde dekagrammokban mérhető előnyt hordozó fényképezőgépemmel, másrészt úgyse találom meg őket a 5.000+ közül, hogy mondjak róluk mást is azon kívül, hogy „Szárnyaikkal csapkodva repülnek, alkalmanként leszállnak. Ilyenkor néha szétnyitják, majd összecsukják szárnyaikat. Többnyire szépek, csak néhány ronda van közöttük, de szerencsére azok is hamar elrepülnek.”

Herrfingus

A dzsungelbeli szállásra nagy örömmel és izgalommal érkeztem. Sajnos egyedül, mert ki az az állat rajtam kívül aki hétfőn indul a dzsungelbe. De a szálláson, a 15 fős „lakosztályban” több ágy is foglalt volt, csak az átmeneti tulajdonosaik éppen túrázni voltak, amikor megérkeztem. Szerencsére nemsokára befutottak, de a köszönő, majd vigyorgó képemről vagy létezésem bármely más aspektusáról tudomást se véve elkezdtek a cuccaik között kutatni, és egymás között olyan nyelven beszélni, melyről azt gondolták hogy más nem beszéli a szobában. Nem erőltettem a kommunikációt, főképp, hogy semmi izgalmas nem volt abban, amiről beszéltek. Egy hím példány is volt közöttük, aki, mielőtt távozott a nőstényekkel együtt, még eleresztett egy pillangót amely beterítette a rosszul szellőző helyiség összes zegét-zugát. Ezután azonnal távoztak. Ekkor mélyen a szívembe zártam ezt az egyedet, mely tökéletes példája volt a saját kisebbrendűségét feldolgozni képtelen, kényszeresen a nőstények elismerését atomparasztsággal kivívni igyekvő altípusnak. Sajnos olyan részére született a világnak, ahol az élelem és egyéb javak megszerzése számára sohasem volt kihívás a felmenőinek köszönhetően, ennek megfelelően nem érdekli semmi, csak a saját azonnali kielégülése, mely természetesen sohasem lesz igazi, mert a valódiságot nélkülözi. Az igazi öröm hiánya aztán továbbhajtja ugyanazon az úton, ugyanazokat a mintákat ismételgetve, egyre feszültebben, élete végéig egyhelyben topogva a személyiségfejlődés rögös útján. A túra többi részén szaglótávolságon kívülről igyekeztem megfigyelni, részben a kellemetlen borzszerűség miatt, részben pedig azért, mert tartottam attól, hogy ha túl közelről vizsgálom, egy célszerszám segítségével fel találom tűzni egy közeli gyűjteménybe.

Madarak

Rengeteg madár van az Amazonas vidékén. Töbféle színűek, máshogy csipognak. A kedvenceim azok voltak, melyeket csak egyszer láttunk, kb. 18 madárka ült egy korhadt fán. Ebből 17 szürke, egy pedig rikító, bazári színekben pompázott. Ártatlannak álcázott kérdésemre a túravezető elmondta, hogy egy családot láthatunk. Továbbá hozzátette, hogy a forró éghajlat miatt rengeteg faj esetén több nőstény kel ki a tojásokból mint hím, bár nem tudni, hogy miért. Elismeréssel vegyes borzalommal biccentettem a neoncinege-fiú felé, amit lassú, bágyadt, de buja pislogással nyugtázott. Sajnos erről fotó nem készült, de egy másik igazán peckesről igen.

Antonius Turavez

Túravezetőnket az első pillanattól imádtam. Valódi magabiztosság, karizma és erő sugárzott róla, végtelenül türelmes volt az idióta kérdésekkel is, és értette a viccet. Kinevetett gringó bőröm színváltozásai miatt; hiába használtam végtelen faktorú naptejet, esélyem se volt elkerülni a részleges leégést, aminek köszönhetően a fehér, a vörös és a szinte barnulásba hajló árnyalatok felváltva jelentek meg ruhával nem takart testrészeimen. Cserébe én kinevettem, hogy túránként egy flakon szúnyogriasztóval próbálta távoltartani magától a moszkítókat, sikertelenül – bezzeg az én, a Szúnyogsziget közelében edzett bőrömet inkább elkerülték a vérszívók. Azért ezzel várjuk meg a trópusi lázak lappangási idejét, de tény, hogy 50:1-ben őt választották áldozatul… A túra vége felé két dolog volt, ami miatt nem maradt felhőtlen a tapasztalat – én semmiképpen se böktem volna le a turisták unszolására a fáról a felfedezett lajhárt, még akkor sem, ha a fotózás után megsimogatom és visszapakolom a fára azt a szerencsétlen állatot.

Másrészt nem volt elég szigorú, amikor az egyébként angolul is beszélő csoporttársak konzekvensen portugálra váltottak, és az egyszerűség kedvéért portugálul válaszolt nekik, ezzel kizárva a csoport 40%-át az információ-átadásból.

Lajhár

Egy példánnyal találkoztunk, bár szegény állat érdekében jobb lett volna, ha nem. Miután a vezetőnk kiszúrta a fa lombjai között, mindenki odagyűlt és lefotózta. Néhány türelmetlenebb turista feldobta az ötletet, hogy mi lenne ha a T. Túravezető Úr megdolgozna a pénzéért és felmászna a fára lebökdösni onnan, mert a levelek miatt nem túl facebook-kompatibilisek a fotók. Én komolyan azt hittem, hogy viccelnek. Olyannyira, hogy odaadtam a kamerámat a guide-nak, hogy amikor felér, csináljon róla néhány közeli felvételt. De neki más gondolata volt, mégpedig az, hogy a fára felmászva egy bot segítségével addig bökdösi szegényt, míg az néhány szaltó és saller után a fa tövében landol tompa puffanással. Miután a vezetőnk lemászott a fáról és visszaadta a kamerát, felvette a kezébe szegény párát és magyarázni kezdett róla, melyet a fiatal hím lajhárokhoz méltó lassúsággal reagált le (mozgással sehogy, tekintetileg gyilkossal). Maradék méltóságát is elveszítve tűrte ahogy a turisták kézről kézre adják egy-egy fotó erejéig, és ahogyan az egyik állat a fejét simogatva nevetve mutatja a többinek, hogy „Nézzétek, hogy élvezi!”…pedig vadállatként az utolsó dolog amire vágyhatott, hogy emberek fogdossák. Nem álltam be a sorba, csak nagyon vártam, hogy tegyük vissza a fára és húzzunk innen minél messzebre nagyon hamar.

Delfinek

Kevesen tudják, de folyami delfinek is élnek az Amazonasban, méghozzá a szürke és a rózsaszín változatok vegyesen. Egy cuki rózsaszín delfinnél egyetlen állat sem lehet giccsesebb, bizonyára őket szánta a Természet a folyóban élő pokoli teremtmények, mint pl. a vámpírhalak ellenpontjának. Több ízben bohóckodtak körülöttünk, néha le is filmeztem őket, de igazán értékelhető felvétel sajnos nem készült. De tényleg van rózsaszín, állítólag fiúban is.

Turistus Mediocrus

Jellemzően az Öreg Kontinensről érkezett, fiatal egyedek. Magasról tesznek más emberekre, simán rágyújtanak a csónakban előtted és a képedbe fújják a füstöt, fel sem merül bennük hogy ez neked rossz vagy hogy ne csinálják. Sok pénzt hoztak otthonról, ezért elvárják hogy mindenhol királyként szolgálják ki őket – de persze inkább csak mindenki lehúzza őket ahol tudja. A növények vagy állatok más élőlényekhez hasonlóan nem érdeklik őket igazán. A legtöbb érzelmet akkor láttam felbukkanni az arcukon, amikor a lajhárt a fa tetején meglátva kérlelni kezdték a vezetőnket, hogy botozza már onnan le hogy ők közelről is megnézhessék. Folyamatosan a magabiztosság álcája mögé bújnak, de elég két keresztkérdés, hogy kiderüljön: nem tudják mit akarnak, nem érdekli őket igazán semmi, az érzelmi spektrumuk mérhetetlenül szűk és a Big Brotherből másolt, ezért a lelkük is sötét, mint egy verem. Az apukájuk által pénzelt utazásukat arra is használhatnák, hogy többet értsenek meg a világból,  de ehelyett csak annyi plusz tapasztalattal térnek haza, hogy a világon mindenkinél több pénzük van. Erre persze nehéz büszkének lenni, de ők azért megpróbálják, holott azon múlt az egész, hogy az az ő őseik előbb találták fel a puskaport mint a népek amelyeket leigáztak.

Kajmánok

Minden nap láttuk őket napozni a parton vagy a magas fű között heverészve. Megtudtuk, hogy akár 6 méteresre is megnőnek, s ekkor már simán nekitámadnak egy csónaknak is, ha abban csak egy vagy két ember ül. Éjszaka vadásznak, ezért az alkonyat beálltakor hallható csobbanások után nem célszerű a vízben vagy a partján tartózkodni. A folyó víze egyébként annyira zavaros, hogy az áldozatok az utolsó pillanatig nem tudnak a rájuk leselkedő veszélyről. Időnként vadászat közben is feljönnek körülnézni a vízfelszínre, és elmondhatom, hogy összetéveszthetetlen fejüket felbukkanni látni a csónaktól pár méterre nem éppen megnyugtató látvány. Sajnos elég rutinos jószágok, a csónakmotor hallattán többnyire a vízbe vetették magukat, ezért nem készült róluk túl jó fotó, de azért egyet mutatok.

Serio Donde

A legérdekesebb egyed mind közül. Nevét jobb híján azokról a hangokról kapta, melyeket legtöbbször adott ki magából. A „Serio?” volt az egyik, melyet gyakran hallhattunk, például amikor a túravezetőnk sokadszor is elmondta neki, hogy a kajmán az kajmán, nem krokodil vagy aligátor. Vagy amikor kijavították, mert úgy értette, hogy az anakondák három méteres korukig növényeket esznek. Egyébként kényszeresen ragaszkodott hozzá, hogy első legyen mindenhol, a csónakba be- és kiszálláskor, vagy az érdekes dolgok lefotózásakor, és ettől az se tántorította el, ha ehhez mások lábán kellett átgyalogolni, ne adj Isten be kellett állni eléjük, miközben ők fényképeztek. Módszeresen csak a saját anyanyelvének szavaival kommunikált, aki azokat nem értette, azokat levegőnek tekintette. Akár a túravezető angol nyelven fogalmazott magyarázata közben is közbeszólt a saját nyelvén ha valami (csak szerinte) egetverő gondolat alakult ki a fejében. A másik nevét arról a hangról kapta, melyet akkor adott ki magából, amikor a pasija vagy a túravezető megviccelte azzal, hogy egy pók van a hátán. Ekkor fejvesztett ugrálással üvöltötte hogy „Donde?!”, bátorságáról adva tanúbizonyságot. Egyszer hajnalban is kappanhangú üvöltésére ébredtünk, állítólag egy tenyérnyi pókot látott az ágya mellett elszaladni. Ezt a méretet utólag nem sikerült megerősíteni, pedig latinosan borostált képével másnap reggel fennen bizonygatta; bevallom, én elfordultam, azt gondolva, hogy végülis a tengerimalacnak is van tenyere. Utazóként ezt a fajt nehéz elkerülni, de ha valaki tudja hogy hol kell azt a felárat befizetni, amely biztosítja, hogy sohasem látom többet, az kérem írja meg egy üzenetben.

Mindent összegezve csodás volt az Amazonas, de azért aki finnyás, az elsőre válasszon más célpontot. Ami az őserdőt illeti, Costa Rica továbbra is magasan veri a mezőnyt, le is írom az ottani kalandokat is hamarosan.