Tulajdonképpen miért is mentem Dél-Koreába?! Először üzlet, utána pedig a barátok miatt, akiket ott volt szerencsém találni. A legemlékezetesebb úton a Dél-Koreát és Észak-Koreát elválasztó demilitarizált zónát céloztam be. Amikor az ottani ismerőseimnek mondtam, hogy szeretnék elmenni egy ilyen útra, az egyikük, Ellie, felvillanyozódott, hogy még nem volt soha, és szívesen eljönne velem. Ennek én roppant mód megörültem, hiszen – bár sejtettem, hogy turistás lesz az élmény –, a helyi tudás mindig jól jön. Úgy beszéltük meg, hogy az általam kiválasztott, szervezett útra megyünk, és ő majd a lakásához közeli megállóban száll fel a buszra. Így is lett, és saját, egyedi, minden körülmények között roppant elegáns stílusában, magassarkúban toppant fel a buszra. Egy másodpercig hülyén is éreztem magam a túracipőmben és szokás szerint szakadt nadrágomban, de mivel azonos hullámhosszon voltunk,  tulajdonképpen végigröhögtük az utazást a zónáig.

Ellievel egy korábbi kávézáson

Ellievel egy korábbi kávézáson

Érdekes, hogy míg Japánban lasszóval kell fogni a legalább társalgási szinten angolul pötyögő embereket, Dél-Koreában nem sikerült olyan embert találnom aki ne beszélte volna remekül a nyelvet. Ennek lingvisztikai és történelmi okai is vannak, melyekbe most nem mennék bele, de kétségtelen, hogy sokkal könnyebbé teszi az egyszeri Turista életét.

A Zóna különleges egy hely. Egyrészt átlengi – mit átlengi, arra épül! – a propaganda: ne gondoljuk, hogy ezt az eszközt csak a diktatúra használja, a demokratikus oldalon épült látogató központ is gyönyörű példa… Másrészt pedig baljós nyugalom honol az egész helyszínen, de ha a történelmi hátteret ismerjük, tudjuk, hogy ez minden, csak nem nyugalom.

Azok a szobrok teszik igazán szomorúvá a látványt

Azok a szobrok teszik igazán szomorúvá a látványt

A második világháború végéig vérszomjas és kíméletlen japán uralom alatt volt az egész koreai félsziget (többek között szinte az összes kultúrális és vallási jelképet is lerombolták, hogy az identitást minél nehezebb legyen fenntartani). Az oroszok és az amerikaiak nagyjából a felezővonalnál felosztották és ellenőrzésük alá vonták az országot, azzal a tervvel, hogy a világháború vége után majd normalizálják a helyzetét. Ehelyett a nagyhatalmak hidegháborúja következett, mely során mélyült a szakadék a koreai félszigeten is. Nem sikerült egyesíteni a két külön kormánnyal egymással acsarkodó országrészt, de az eszkaláció veszélye miatt mindkét nagyhatalom igyekezett elkerülni a közvetlen beavatkozást. Végül az északiak támadtak 1950-ben, nem sokkal azután, hogy az amerikaiak kivonultak, nyílt háborúvá alakítva a konfliktust lerohanták a déli részt, Moszkva háttérből nyújtott támogatásával. A visszacuccoló amerikai hadsereg nemcsak visszaverte a támadást, de ha már lúd, elfoglalta a kövér északi felét is az országnak. Ekkor az oroszokkal szövetséges kínai hadsereg az északi Kína – Korea határra felsorakoztatott néhánymillió katonájával köhintett egyet, mire a pofozkodó felek szépen visszatakarodtak a háború előtti választóvonal szerinti térfelükre. Ott még pár évig állóháborúztak, míg végül 1953-ban kötöttek tűzszünetet. Fontos kiemelni, hogy a tűzszünet nem rendezte a szétvágott ország sorsát, sőt, békeszerződést sem kötöttek – tulajdonképpen a mai napig háborúban állnak a felek. A tűzszünet eredménye az az átlagosan 4km széles demilitarizált zóna is, melyben egy-egy falu maradhatott lakott, és mostanra egész korrekt kis természeti parkká vált a minimális emberi jelenlét miatt. A zónában van a Közös Biztonsági Terület, az egyetlen, kettős felügyelet alatt álló helyszín, itt folynak a két ország közötti tárgyalások – ennek a koncepcióját mondjuk szépen feltekerték maximumra, még az tárgyalóasztal is ketté van választva a demarkációs vonal mentén.

A távcsövek, melyekkel a hírhedt északi szomszédhoz lehet átkukucskálni

A távcsövek, melyekkel a hírhedt északi szomszédhoz lehet átkukucskálni

A látogatói központban a fentieket a saját szemszögükből bemutató propagandán túl is volt érdekesség. Ezeket sajnos nem tudom megmutatni, hiszen szinte sehol sem lehetett fotózni. Távcsövekkel lehet pásztázni a hírhedt szomszéd (nem zöldebb) földjét és a zónát, ahol a jól látható batári nagy Kim Ir Szen szobor mellett az említett két falu az érdekes. Elsősorban a zászlójuk… Képzeljetek el egy nagyjából kétszáz fős falvat egy akkora zászlórúddal, amiben szerintem több anyag van, mint a falut képező összes házban. A mellette lévő településen ugyanez, csak déli zászlóval, pár méterrel alacsonyabb rúddal. Kérdőjellé gyűrődő szemöldökömre azonnal érkezik a válasz az idegenvezetőtől – az úgy volt, hogy az északiak kiakadtak, hogy a déliek felhúztak egy zászlót, szóval felállítottak egy annál nagyobbat. Ezt persze dél nem hagyhatta, ezért zászlórúdmagassági versengésbe kezdtek… A koreai társadalmi berendezkedést mélyen átitató konfuciuszi tanítások alapján jellemzően férfiakból álló hatalmi réteg középiskolai hormontúltengést idéző „kié nagyobb”-versenyének tűnik, de persze ez még mindig jobb hidegháborús eszköz, mint mondjuk az űrfegyverkezés… Érdemes megemlíteni az északi faluról terjengő híreket, mégpedig, hogy az egész egy nagy kirakat, átverés: hogy a déli oldalon lévő távcsövek irányába néző falak vannak csak lefestve, hogy a ablakok alatt lévő muskátlik csak matricák, és az áramot is csak azért vezették be, ellentétben a többi hétköznapi észak-koreai faluval (ahol ez többnyire nemlétező luxus), hogy a random világításkapcsolgatást legyen mivel meghajtani. Sőt, a napközben a portákon söprögető emberkék is csak statiszták, az illúzió részei. Persze a másik oldalról is érkeznek a viszont-vádak, mégpedig, hogy dél egy hatalmas falat húzott fel, melyet az ő irányukból nézve nem lehet látni, mert földdel tapasztották be, ellenben a másik oldalról tökéletesen látható és legalább annyira felháborító, mint a ’89-ben lebontott, ugyanezen ideológiák szembenállása mentén épített, hírhedt berlini változat. És akkor még nem beszéltünk a határokon felállított diszkófelszerelésekről, melyekkel mindkét harsogva köpi a propagandát a túloldalra.

Aztán ott van a demilitarizált zóna alatt húzódó alagutak története is. Dél 1974-ben találta meg az elsőt, melyet a következő évtizedekben még több hasonló építmény alagútmány felfedezése követett. Ugyan észak végig tagadta, hogy ő építette volna ezeket, ez nem állította meg őket, hogy a kiváncsian belépő déli katonákat megpróbálják lőfegyverekkel szitává változtatni. A tagadásból aztán átváltottak arra, hogy igazából szénbányákról van szó, ennek megerősítésére szénporral maszatolták össze a gránitot az alagutak falán… Majd miután ez sem jött be, azt állították, hogy dél vájta az alagutakat, csakhogy ennek meg ellentmondott a dinamit által hagyott nyom, melyből következtetni lehet a robbantások irányára. Erre is volt válaszuk, mégpedig hogy direkt dél csinálta ilyenre, hogy rájuk tudja kenni… Ezen mondjuk már röhögnék is, ha vicces lenne a helyzet, de nem az. Az alagutak komoly infrastruktúrát vonultatnak fel, néhol még vonatsín is megy bennük hogy a cuccot (gondolom ünnepi meglepetésre szánt tortákat, party-kellékekek és pinátákat, esetleg vízipisztolyokat) könnyebb legyen szállítani bennük. Emellett párezer bulizni induló ünneplő is átfér rajtuk óránként, bár dél rosszindulatú pletykái szerint megszállást előkészítendő épültek. Egyébként Szöul, dél fővárosa egészen közel van a zónához, ezért a lényegesen nagyobb számú gyalogsággal rendelkező északnak komoly előnyt jelente néhány felderítetlen alagút egy esetleg invázió esetén. Az egyik ilyen alagútba le is lehet menni, ami persze a látogatás csúcspontja – és bár a komoly szintemelkedés és a kevésbé tűsarok-barát padló okozott némi kihívást, Ellie bármilyen katonai személyzetet megszégyenítő módon, zokszó nélkül nyomta végig az egészet, aminek köszönhetően nálam végtelen mennyiségű pontot szerzett. És bár a propaganda dübörög, a déli oldal sem a megtestesült angyalság: néhány olyan amerikai dokumentum alapján, melyeket feloldottak a titkosítás alól, már a hetvenes években legalább 200 alkalommal követtek el szabotázst északi létesítmények ellen a déli oldalról indulva. Azokhoz is kellhetett alagút…

A központban a szénnel bekoszolt alagútfalon túl inkább rettentően szomorú helyszínek vannak. A látótávolságban lévő „Szabadság Hídja”, egy régi vasúti híd arról híres, hogy ezen történtek a fogolycserék. A déli hídfőjénél álló Imjingak monumentum pedig rengeteg szétszakított családnak állandó zarándokhelye – itt adnak tiszteletet a családi ünnepeken a másik oldalon élő családtagjaiknak, akiket szerencsés esetben nagyritkán, de leginkább soha nem láthatnak – mégpedig azért, mert így alakult a történelem

A Szabadság Hídja és az Imjingak monumentum

A Szabadság Hídja és az Imjingak monumentum

A látogatás a kapitalista oldalon természetesen az ajándékboltban ér véget, ahol lehet venni például észak-koreai sört és egyéb relikviákat (pl. szépen csomagolt szögesdrót-darabkákat egy korábbi állapot emlékéül – milyen romantikus), de én szokás szerint maradtam a könnyen szállítható, és a határon kevesebb magyarázatot igénylő hűtőmágnes-vonalon. Borzasztóan érdekes, de mellette torokszorító volt látni a világ egyik aktív frontvonalát – s persze végig ott volt bennem, hogy a legjobb lenne ezt a családokat, sőt, egy egész népet ideológiák és hatalmi játszmák mentén szétválasztó határt lebontani. Az ajándékbolt maradhat, de csak hogy mindenki tudjon venni tárgyakat melyek emlékeztetik arra, hogy mennyire szerencsés, hogy békében élhet… s akkor talán kevésbé hagynánk, hogy emberek a saját hatalmi vágyaik érdekében, a történelmi tanulságokat figyelmen kívül hagyva újra és újra megpróbáljanak falakat emelni közénk.