A Stonehenge nem hagy időt, hogy felkészülj rá. Csorogsz az A303-as úton, ahol a forgalom miatt nem tudod magad nem a 21. században érezni. Rondabarna, az autóút többi eleméhez hasonló útszéli táblák ugyan jelzik, hogy közeledsz, még a jól ismert formát ábrázoló piktogram is rajtuk van, de unalmas városkák és ipari parkok mellett haladsz el, ahová eszedbe se jutna bekanyarodni.

Aztán két pillanattal később ott tornyosul előtted egy dombon, és bár fogod a kormányt, a szemedet nem tudod levenni róla. Elmész mellette, egy pillanatra visszaránt a jelenbe a parkolóőr és a turizmus-infrastruktúra látványa (vécé, ajándékbolt, kávézó, jegyiroda), de percek múlva már a zöld gyep mellett téblábolsz, és ott áll előtted – teljes méltóságában, hidegségében és a törődés legkisebb jele nélkül veszi tudomásul, hogy már megint itt van egy; és ha gondol valamire, akkor az olyasmi, hogy ezek csak jönnek, jönnek, és még mindig nem értenek semmit az egészből. Persze könnyű neki, hiszen már közel ötezer éve tanúja a szánalmas vérengzésnek, vallási harcoknak, be- és kilépéseknek, az igazságtalanságoknak és egyéb gazságoknak… csak felettük áll. Persze nem tud nem kiváncsi maradni, hiszen mi hoztuk létre, a maga kőszerűségével befogadja a körülette zsibongó emberek csodálatát, sőt, talán abból táplálkozva élte túl az évezredeket…

Mit neki egy kis hó

A Stonehenge-et körülvevő titokzatosság sokat emel az érdekességén, hiszen a mai napig nem tudjuk a pontos választ a legfontosabb kérdésekre – kik, miért, hogyan építették és mire használták? Ez, és persze a tudat, hogy időszámításunk kezdete előtt párezer évvel ezelőtt élt őseink emelték, mágikus vonzalommal húz magához, ha a parkolóban tudod hagyni jelentéktelen életed hétköznapi nyűgjeit.

Engem éppen jókor talált homlokon – már épp azt gondoltam magamról, hogy fontos vagyok, amikor egy szimpla látogatás a Stonehenge-hez perspektívába állította az életemet. És persze, föléd tornyosul, földbe döngöl, pont abba vesz, ami vagy, semmibe – de ha megérted hogy mit üzen, akkor a helyére kerül, hogy milyen cseprő dolgokon vitatkoztál azzal, akit szeretsz; hogy milyen javak hiányán jajgattál; hogy pontosan milyen nyomot tervezel hagyni magad után. Hogy az nyom-e egyáltalán. Nekem a Stonehenge sokkal több, mint kőhalom, nem véletlenül térek vissza újra és újra lélekben és testben egyaránt – keserédes szerelmek, szomorkás családi élmények, barátságok kötődnek hozzá, és részben a köveinek köszönhetem, hogy újratanultam az alázatot.