Elsőként az első részt érdemes elolvasni, melyben félresiklik a tokiói városnézés…

A szűk lift, melyben a rettegő arcomat látva Toru és a szolgálólány is bátorítóan mosolygott, egy olyan helyiségbe vitt bennünket, amely leginkább egy óvoda berendezési elveit és stílusát követte. Azt kiemelném, hogy a csigalassúsággal, középen szétnyíló liftajtó egyből a helyiségbe érkezett, ennek később még lesz jelentősége. Miután beléptünk, nagyjából leesett, hogy mi fog itt történni… Toru gyorsan letárgyalta az anyagiakat, miközben nekem a felkínált képek alapján választanom kellett egy szolgálólányt.

Őt választottam…

Az asztalhoz kísértek bennünket, és ettől a pillanattól kezdve a szürrealizmus egyre mélyebb bugyraiba zuhantam, mindig azt gondolva, hogy ennél durvább már nem lehet. Elsőként megérkezett az asztalhoz a kínból kiválasztott, a kelleténél kicsit kihívóbbra szabott szolgálójelmezbe öltöztetett lány, szertartásosan meggyújtott egy gyertyát az asztalon, miközben kommentálta a történéseket japánul. Mivel egy árva szót nem beszéltem a nyelven, a helyzetet Toru igyekezett áthidalni, de bármennyire is próbáltam a szituáció szociális komplexitást figyelembe venni, nem tudtam őszintén örülni annak, hogy egy felnőtt japán férfi a szemembe mondja, hogy „A következő egy órában én a szolgád leszek, és Mesteremnek fognak szólítani. Kérhetsz tőlem bármit, ami szíved vágya, és én igyekszem teljesíteni…”, miközben egy szolgálólány az asztalom mellett a szoknyája szélét gyűrögeti. Még úgy sem, hogy már az elején elmondták a legfontosabb szabályt, hogy „no touchy-touchy, just lookie-lookie”, vagyis szabad fordításban „szemnek bármit, kéznek semmit”. Kaptam menüt, ahol a kiemelt helyet a „szerelemrántotta” foglalta el – ez ránézésre hét tojásból készült, szívalakú tányérban érkezett és különlegessége az volt, hogy szolgálód ketchuppal szerelmes üzeneteket ír rá, vágyaid alapján. Ezt passzoltam, és inkább kértem egy „szerelmi bájitalt”. A rendelést megköszönve távozott az asztaltól a szolgálólány, és végre szemügyre vehettem a klientúrát. A közelebbi asztalnál ült egy társaság, fiatal fiúk és lányok vegyesen, és látszólag nagyon komolyan vették és utolsó cseppjéig kiélvezték a helyzetet, egyáltalán nem tűntek úgy, hogy a gyomruk helyén egy vegyianyag-telep lángol, ahol börtönlázadás van. Pedig nekem nagyjából ez volt az érzésem. Pár perccel később már szinte nyugodtan néztem végig, hogy újabb vendégekkel érkezik a lift – őket nem a csalilány hozta fel, csak maguktól jöttek. A felbukkanó, várakozással teli férfiarcok az elképesztően lassan nyíló ajtók között másodpercek alatt és nagyon látványosan váltak rémült menekülési vágy kirakatává, az ajtó záródását siettetni hivatott gomb pánikszerű, de rejteni próbált nyomkodásával követve. Ekkor már szinte magamban kuncogtam, elfelejtve saját helyzetemet. Az azonban hamarosan rosszabbra fordult, mert a szolgálólány megérkezett a bájital összetevőivel az asztalomhoz. Torun keresztül megtudakolta a nevemet, a kedvenc ételemet és a hobbimat, majd a löttyöt látványosan rázogatva fejhangon énekelni kezdett egy mondókát. Ezt meghallva az intézmény összes dolgozója, s az ő lelkes utasításukra a többi asztalnál ülő vendég is felém fordult, a refrénnél bekapcsolódtak a rigmusba, és ütemes tapssal próbálták előrelendíteni a bájital kettőnkre gyakorolt hatását, miközben a rigmusok végén elhangzott a „Bálász-ü”, a „steak-ü” és az „otakü”, csak hogy mélyebbre soha többé ne tudjam magam ásni. Ugyan megpróbáltam nagyon kicsire összekucorodni, ezen nem segített az óvodai méretű bútorzat – ha jól emlékszem, egyedül a bal térdemet sikerült eltüntetni a kiváncsi tekintetek elől az asztal alatt. Szerencsére a bájitalhoz tartozó dalocskát Toru nem nyomta végig szinkronfordításban – ha megtette volna, lehet, hogy örökre beleragadok ebbe a dadaista performanszba. Gyorsan elfogyasztottam a bájitalt (limonádé-íze volt), majd kifejtettem Torunak, hogy mennyire vágyakozom újfent belépni abba a liftbe. Még egy feladat volt hátra, mielőtt vágyam teljesül, mégpedig a bájitalhoz kombóban járó polaroid fotó elkészítése a választottammal, ami örök bizonyíték marad arra, hogy ez az egész nem egy rosszul elkészített gömbhal-sashimi indukálta rémálom volt: remekül látszik, mennyire relaxált állapotban voltam, és szinte tapintani lehet a köztünk burjánzó, végtelen kémiát, mely néhányezer yen kifizetésével ért a csúcspontjára, és hozta el számomra is a megkönnyebbülést.

Elsöprő kémia

Egyébként azóta a hasonló maid cafék népszerűsége állítólag jelentősen lecsökkent, én pedig a közelükbe se mentem többé. Persze nem is kell, mert egy alkalommal még mindig többször voltam, mint a normális emberek számottevő többsége. A sztori viszont örök kedvenc marad, főleg amióta ki tudom engedni az ökleimet miközben elmesélem.