Nehéz elkezdeni azt a posztot, ami úgy kezdődik hogy nem vagyok cool… Ahh, de vágjunk bele. Egy kevésbé kellemes gyerekkori élmény hatására nem vagyok a víz nagy barátja, igazából mindig is jobban szerettem fagyott, mint folyékony állapotában; tudok ugyan úszni, de azzal a rémült kutya-szerű úszással, mely során a fej még csak véletlenül se merül le a víz alá. Amikor eldöntöttem, hogy Galapagos is szerepelni fog a következő útitervben, éreztem, hogy itt az ideje ezt a dolgot helyretenni. Szóval minden méltóságomat levetkőzve beiratkoztam egy felnőtt úszásoktatásra, ahol azt kértem az oktatótól, hogy a helyes úszásmódok mellett gyakoroljunk snorkelezni is, ne a Galapagoson kelljen a leharapott csutorát Heimlich-fogással eltávolítani belőlem. Persze amikor a legjobb barátaimnak elmondtam a sztorit, Csabi, aki lehúzott pár évet óceánjárón, megnyugtatott: „Figyelj, én láttam embereket úgy snorkelezni, hogy csak a mellkasig érő vízbe mentek bele, frankón mentőmellényben, uszonnyal, pipával tappogtak görbe háttal, a fejüket a vízbe dugva – szóval te a vízből kifelé igyekvő fejjel és pánikrohamra hasonlító mellúszással simán középmezőny lehetsz.”. Szóval legyőzve a józan észt, a saját rossz beidegződéseimet és alulfejlett tüdőm ellenállását, rendesen úszni kezdtem, hogy az út előtti utolsó edzésen már gond nélkül teljesítsem azt a szimpla utasítást, hogy „oké Turista, snorkel oda-vissza, negyven perc múlva jöhetsz fel a víz alól”. A medencéről annyit, hogy az első lefolyó a 17. és a 19. csempe között van az alján, és nagyjából a felénél van egy elég vastag fugás rész. Emellett fontos, hogy ha az ember minden gyakorlás ellenére mégis letüdőzi a vizet, és az edző nem figyel, megállhat a szélébe kapaszkodva harákolni…

Ehhez képest az első éles bevetésen egyből nem láttam semmit, még a fugát se, mert a hullámok összemaszatolták homokkal a tengerfenék medencealját. Ekkor még a partról mentünk a vízbe, így pontosan tudtam, hogy ha 3 métert beljebb úszok, akkor annyit kell kijönnöm, hogy leérjen a lábam… A para tehát még odébb volt, persze nem sokkal – egy órával később Cormorant Point várt bennünket egy mélyvízi snorkellel. A „mélyvízi” szó hallatán a 16 fős csapatból kilenc az alternatív programot választotta, a maradék hét közül az egyikük mentőmellényt kért, a rajtam kívül maradt 5-ből pedig kettő volt búvároktató. Ennek megfelelően nem sok tökölés történt, a hajóból bele a csónakba, maszkot-pipát mindenki beigazította, uszony a lábakon és már egyedül is maradtam a csónakot vezető, kérdő tekintetű bácsival. Ilyenkor azt hiszem a legjobb nem gondolkodni, szóval én is belevetettem magam a vízbe. A videofelvétel tanúsága szerint kb. 25 másodpercet töltöttem azzal, hogy borzasztóan igyekeztem a víz felszínén maradni a hullámok ellenére, illetve ezalatt lezajlott a briefing is a vezetőnk részéről: „onnan jön az áramlat, azzal szépen végigmegyünk itt a sziklák mellett, és a másik végén felszed a csónak, gyerünk!”, majd a pánikot legyűrve elmerültem a Csendes-óceánban. Ahol ez a látvány fogadott:

Császárhalak és társaik

Foltos sasrája

Polip Úr

Óceáni fehérfoltú cápa

Csendes-óceáni levesteknős

Csendes-óceáni levesteknős

Csendes-óceáni levesteknős és Micsoda Turista

Tisztában vagyok azzal, hogy a vízzel nálam természetesebb kapcsolatot ápolók számára ezek a fotók nem kiemelkedőek, azonban én büszke vagyok rájuk – ha másért nem, hát azért, mert arra emlékeztetnek, hogy a félelmeinket sohasem késő legyőzni.