Quito-ba rettentő kellemes körülmények között érkeztem meg, egyrészt mivel fapados európai járatokhoz szokott satnya testem összes végtagját kinyújtva se tudtam elérni a körülöttem lévő tárgyakat az iderepülő repülőn, másrészt pedig jólesett a tudat, hogy párszáz landolás után még mindig akad valaki, aki kijön elém a reptérre… Andreával Peruban találkoztam 2013-ban, a Machu Picchu-ról Cusco-ba tartó vonaton, ahol éppen az utolsókat rúgta. Szegény nagyon beteg volt, de ez engem nem állított meg abban, hogy szóval tartsam azon az egy-két órán keresztül míg egymás mellett ültünk – valószínűleg egyszerűen nem volt ereje a kitérő hadműveletre. Egyszer meghívtam Budapestre amikor Európában járt, de akkor nem jött össze a találkozás. Most viszont igen, és ha már befutottam, akkor a legjobbkor sikerült – üres szoba a házukban mert a tesó éppen máshol lakik, Andrea pedig saját projektekkel foglalkozik, szóval szállásadóm és főállású helyi túravezetőm lett.

Ide is csak csókos Turisták jutnak fel…

Igazán lelkesítő volt a több heti forróság után végre felvenni egy pulcsit a közel 3000m magasan fekvő városban; mégha csak percekre is, míg ki nem sütött a Nap … merthogy szinte az Egyenlítőn fekszik. A belváros tömör, látványos és tele van érdekes helyekkel, szóval azonnal elkapott – sokkal jobban tetszett mint eddig bármelyik dél-amerikai nagyváros. Bármerre indul az ember, mindenfelé hegyek várják, ami várostervezési szempontból rémálom, bámészkodni viszont tökéletes. És akkor a vulkánokról nem is beszéltünk, amiből annyi van Quito körül, mint Budapesten Duna-híd…

A történelmi belvárosban végigjártuk a templomokat, és látva a felhasznált arany mennyiségét azon gondolkodtam, hogy vajon mennyi lehetett belőle eredetileg ha ennyi maradt miután a spanyolok hazacuccolták a nagyját…

Plaza de la Independencia

Háttérben a Szűzzel

A Szűz

A rövid kirándulás az Egyenlítőre épült két turistahelyszínre megkerülhetetlen, de igazán klasszikus dél-amerikai élmény. Az első, amely trehány módon párszáz méterre épült a valódi Egyenlítőtől, mindenféle koncepciót nélkülöz, megfér benne a hamis csík, a béna pavilonok véletlenszerű kiállításokkal, az egész falunyi ajándékbolt és kápráztatóan színesre festett kolibri-padok… És akkor a Valentin-napi karton-szívecskés dekorációról nem is beszéltem. Gondolom nem segített, hogy valami olyan felsőlégúti fertőzéssel bajlódtam, hogy kiskocsin kellett utánam hozni a papírzsebkendő-utánpótlást, de akkor is – nem kapott el a hangulat, na.

A másik, mely valóban a 0° szélességi körön fekszik, legalább a szenzációhajhász koncepciót végigviszi. Az élményt beárnyékolja a mágneses karkötők korából ismert szélhámosság, mellyel azt bizonyítják a tátottszájú turistáknak, hogy az Egyenlítőn állva erősebbé válsz (nem), továbbá az arra a hiedelemre épülő demonstráció, hogy az északi és a déli féltekén másfelé tekeredve folyik le a víz a lefolyón (szintén nem). Látva hogy milyen lelkesen kajálják be a turisták a baromságot, elgondolkodtam hogy megváltoztatom a blog nevét (nem). Ahogy leírtam, a látványosság kihagyhatatlan, de legalább ti ne taknyosan menjetek oda, mert garantált a szemforgatás, aminek eredményeképpen még a legtündéribb helyi túravezető is elmélázik azon, hogy vajon tényleg jó ötlet volt-e ezt a morcos turistát befogadni.

Piros karton szívecskék, jajj

Soknullás

Viszont miután ezen túlestem, jöhetett Guayasamín múzeuma, ami szépen helyretette a dolgot – ellentétben az Egyenlítőnek kinevezett piros csempéken lépkedéssel, az ő festményeire mindig emlékezni fogok…